Az ajtóban feltűnt Will és csapata, odajöttek a padhoz, melyen ültem, kihúzták a fülest, majd a "főnök" megszólalt:
-Búcsúajándék, tőlünk neked - mosolygott, és egy borítékot adott át. Ezután el is mentek. A fülhallgatót visszadugtam, és felbontottam a borítékot. Egy levél volt benne, melyen egy kezet, és egy pengét ábrázoló rajz volt. Alatta egy mondat: ,,Remélem egyszer elvágod az ered, és belehalsz! :)" Hát, köszönöm a jó kívánságot, Will, remélem, elüt egy kamion. Ahogy Cintiát is.
Láttam, hogy a picik futnak befelé, így felkeltem a padról, és beindultam infóra. Tonybá' az egyetlen, aki megért a suliban.
-Leila, csinálj, amit szeretnél - mosolygott rám ,mire viszonoztam gesztusát. - Többiek, egy előadás a számítógép részeiről. Nincs Wikipédia. Kezdhetitek! - mondta ki az "ítéletet".
Tonybá', amúgy 27 éves, csak megszokásból hívom így, de már többször mondta, hogy tegezzem le. Vörös haja nem túl rövid, de nem is hosszú. Zöld szeme van, és inkább sportosan öltözködik. Ő az egyetlen tanár, akit szeretek. Ő tud rólam mindent. Senki nem tudja, miért nincs sehol az anyám, ebből kifolyólag azt sem, hogy miért vagyok ilyen, amilyen. Ő az egyetlen ember a családon kívül, aki tudja az egész történetet. Tony odaült mellém, majd beszélgetni kezdtünk. Mondta, ha kell éjjel is felhívhatom, ha baj van, és most már tényleg tegezzem, mert nem olyan öreg ő. Mikor megszólalt a csengő, megölelt, majd kiadta az utasítást az osztálynak. A szünetemet az infó-teremben töltöttem Tonyval, aki percenként megölelt. Úgy érzem, mondhatom, van egy barátom... Csengetéskor elindultam az osztályba. Utolsó órám osztályfőnöki volt. Épp hogy Barbara tanárnő előtt értem be. Ez az osztályfőnöki óra arról szólt, hogy elbúcsúzott tőlem a tanárnő, majd jelzőcsengőnél megszólalt:
-Mára ennyi volt. Jó hétvégét, sziasztok!
-Tanárnő, én még mondanék valamit - szólaltam meg, mikor már az osztály fele az ajtóban tolongott. Bólintott, így folytattam. - Sokan kérdeztétek, hogy miért lettem ilyen, amilyen vagyok. Ideje elmondanom - mosolyogtam. - Három éve, július 21-én, a születésnapomon - itt közbe akartak szólni, de nem engedtem - történt valami. Sokan kérdeztétek, hol van anyám, hogy megneveljen... sértegettetek. Nem hagytatok nyugodni. Már mindent kitaláltatok anyámról, hogy lelépett, hogy prosti lett...tudni akarjátok, hogy mi van anyámmal? - tettem fel a kérdést sírva. Választ nem várva folytattam. - Anyám három éve július 21-én meghalt. Elütötte egy autó. Nem lépett le, és nem lett prosti. Ezért vagyok olyan, amilyen. Remélem, most boldogok vagytok... - ezt már ordítottam. - A soha viszont nem látásra! Remélem, a ti gyerekeiteknek nem ilyen osztálytársai lesznek, mint nekem - ekkor lenyomtam a kilincset, és hazaindultam, otthagyva a ledöbbent osztályt, amely három évig szidott. Új életet kezdek. Elég erős vagyok hozzá... remélem.
Mikor hazafelé tartottam, és mentem át az úton, fülhallgatóval a fülemben szólt a zene, mikor jött egy autó. A távolság rohamosan fogyott közöttünk. Hirtelen beugrottak a képek anyám haláláról. A fekete autó, a csattanás, anyu teste a betonon, körülötte vértócsa... Hmm legalább úgy halok meg, mint anyu. Hirtelen egy csikorgást hallottam. Az autó megállt, épp előttem. Hatalmas dudálás, majd egy cifra káromkodás. Hatalmas sóhajt hallattam, majd lassan tovább indultam.
Otthon nem találtam senkit, így felmentem a szobámba, és összepakoltam a még el nem rakott dolgokat. Pakolás közben találtam egy képet, amely aput, anyut, Francot, és engem ábrázolt a baleset előtti nap...sírtam. Hiányzott egy anya, aki kiáll mellettem, aki biztat. A szívemben halála után egy hatalmas űr keletkezett, amely azóta sem tűnt el onnan. Újra elgyengültem, és a fürdőbe mentem. Elővettem egy pengét, és megvágtam a kezem. A meleg vér kibuggyant, majd lassan végig folyt a csuklómon. Egy ideig néztem, majd letöröltem, és bekötöttem, utána folytattam a pakolást.
Épp az utolsó dobozt ragasztottam le, mikor befutott apa és Franco. Segítettem nekik összepakolni, majd lementünk az étkezőbe. Az asztalra raktam pár ételt, majd enni kezdtünk. Egy óvatlan mozdulatom után felcsúszott a felsőm, így láthatóvá vállt a kötés.
-Leila, ne csináld ezt! Nem lesz jobb tőle - mondta apa szomorúan, Franco pedig helyeselt.
-Megnyugodtam, és most már mindegy, nemde? - tettem fel a kérést.
Apa csak szomorkásan megrázta a fejét, és folytattuk az evést.
-Ma elmondtam a suliban mindent - mondtam ki hirtelen, mire apa felkapta a fejét.
-Mit mondtak? - kérdezte Franco.
-Semmit. Nem vártam meg a választ - válaszoltam nemes egyszerűséggel, mire bólintottak.
Igen, nem vagyunk túl bőbeszédűek. Ám nem mindig volt ez így. Anya haláláig alig lehetett minket elhallgattatni. Aztán megtörtént a baleset, és minden a feje tetejére állt. Apa inni kezdett, amiről szerencsére leszokott, Franco lógott a suliból, én pedig vagdosni kezdtem magam. Azóta majdnem minden a régi lett, de mégsem lehet soha semmi olyan, amilyen volt.... A vacsora befejeztével felmentem a szobámba, és ruhástól bedőltem az ágyamba, majd álomba merültem.
Holnap elköltözünk, új életet kezdünk messze innen, ahol senki nem ismer...
Ééés íme a 2. rész! :D A 3. rész nem tudom mikor lesz, lehet, hogy holnap, de lehet, hogy 1 hét múlva, majd meglátjuk. Ööööm hagyj nyomot magad után véleményeknél vagy komizz. :DD Remélem tetszett ez a rész.! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése